Ízelítő
Megjelent!
Leslie L. Lawrence: Az üvegpadlós függőhíd kolostora I-II.
Részlet
A kaftános férfi intett, hogy üljek le.
– Kérsz teát? – kérdezte, és már öntött is két csészébe.
Ekkor éreztem meg a szagot, amely az ember formájú csomagból áradt felém.
Villámgyorsan felmértem, hogy két csésze van csupán a szőnyegen; egyikből a szakállas, a másikból talán a csomag ihatott. Csuklottam egyet, és nemet intettem.
– Hova igyekszel, száhib? – kérdezte, miután szürcsölt egyet a csészéjéből. Az illatáról éreztem, hogy jóféle himalájai tea, és már-már kezdtem sajnálni, hogy visszautasítottam.
– Lukhang kolostorába – mondtam.
Nagyra tágult a szeme a meglepetéstől. És mindazok szeme is, akik lassan körénk gyűltek. Nem kis aggodalommal döbbentem rá, hogy mindig is ott ólálkodott körülöttünk valaki a hágón átkelni óhajtó, szép számú utazó közül.
– Lukhangba? Megbolondultál, száhib? – kérdezte.
Némi riadtság volt a tekintetében.
– Miért bolondultam volna meg? – csodálkoztam.
– Mert aki mostanában Lukhangba megy, az mind bolond. Vagy tudatlan.
– Mit kellene tudnom Lukhanggal kapcsolatban? – kérdeztem rosszat sejtve.
Rám nézett, ismét belekortyolt a teájába, majd megvonta a vállát.
– Végül is a te dolgod, de én a világ minden kincséért sem mennék most oda.
– Miért? Mi van ott? – ismételtem meg a kérdést.
– Hídépítés – mondta. – Úgy hírlik, hogy többen is nyomtalanul eltűntek az építők közül, mintha csak valami… hm… naponta elfogyasztana egyet belőlük.
– Kikből?
– Japánokból. Sok japán van ott, de egyre kevesebb lesz belőlük.
– Hm. És… szerinted mitől van ez? Gondolom, senki nem tudja az okát, mi?
A férfi ismét töltött magának egy csészével.
– Én tudom.
– Elmondod?
Gondolkodott egy kicsit, aztán bólintott.
– Elmondom. Te meg közben meggondolhatod, hogy valóban oda akarsz-e menni. Nos, azt remélem, tudod, hogy a hegyeket Visnu teremtette.
– Ki ne tudná? – legyintettem fölényesen.
– A külföldiek többnyire nem ezt hiszik.
– A külföldiek általában tudatlanok – mondtam.
– Én is így látom – bólintott. – Na mindegy. Szóval, minden hegyet Visnu teremtett; azt a két hegyet is, amelyek egyikének az oldalába épült a kolostor: Lukhang. A két hegyet irdatlan mélység választja el egymástól. Ez pedig azért van, mert amikor Visnu a hegyek teremtésével bíbelődött, éppen a Garuda madár hátán ült – ez Visnu madara, remélem, hallottál róla.
– Hallottam – bólintottam.
– Nos, Visnu a madár hátán ült, és magasan repült, hóna alatt legalább tíz heggyel. Mert Visnu úgy rendezte el a hegyeket, hogy a hóna alá pakolta őket, és a Garuda hátára pattanva lehajította egyiket a másik után azokra a helyekre, amelyeket jó előre kinézett magának. Csakhogy közben vihar támadt, Garuda megijedt a villámoktól,
és mielőtt még Visnu elkergethette volna a villámokat,
két hegy a nagy rázkódástól kicsúszott a hóna
alól. Nos, erről a két hegyről van szó. Ezek azóta is Visnu
szent hegyei, és nem tűri, hogy bárki is megszentségtelenítse
őket. Figyelsz rám, száhib?
– Figyelek – bólintottam.
– Nos, azt a két hegyet hosszú ideig nem háborgatta senki – sokan úgy tudják, hogy Visnu közöttük szokott nyaralni. Megunva a forró, indiai időjárást, az isten felpattan a hátasára, ideröppen a két szent hegye közötti völgybe és szép napokat tölt itt… természetesen nem megfeledkezve róla, hogy szépséges hölgyeket is hozzon magával.
– Nem merész feltételezés ez tőled? – kérdeztem. – Még hogy Visnu hölgyekkel múlatná az időt…
A férfi halkabbra vette a hangerőt és lopva körülnézett. Ismételten a szemembe tűnt, hogy többen is ücsörögnek a közelünkben, és ugyan látszólag nem figyelnek ránk, de én azért biztos voltam benne, hogy amióta csak letelepedtem a nagy kő mögé, kíváncsi fülek hallgatják minden szavunkat.
– Az a helyzet, száhib, hogy Visnu nagy étvágyú – morogta. – Nem tudtad?
– Eddig még nem.
– Napi száz – mondta.
Azt hittem, rosszul értek valamit.
– Száz? – kérdeztem tétovázva.
– Annyi – mondta. – Száz.
– Mi száz?
– Hát hölgy – mondta, és mutatott is valamit a kezével. Egyből megértettem, mit. – Száz hölgy egyetlen éjszakán. Ezért mondtam, hogy Visnu nagy étvágyú.
– És még manapság is…?
– Azt mondják. Csakhogy sajnos történt valami. A kolostor ütődött apátja, Gyalmorong, hidat akar építeni a két hegy közé. Érted? Gondolj csak bele, száhib – a homlokához érintette a mutatóujját. – Annak a hídnak a padlója üvegből készül. Belegondoltál?
Kezdtem kapiskálni a dolgot.
– Képzeld csak el, hogy Visnu megjelenik éjszakára a völgyben a száz hölggyel… minimum.
– Minimum? – hökkentem meg.
– Minimum, mert tartalékokat is hoz magával. Ki tudhatja, hogy mennyire lelkesíti fel a gyönyörű nyári
éjszaka? És akkor Visnu – mulatozás közben – felnéz az égre, és mit lát? Illetve mit fog látni? Több száz japánt a feje felett, amint éppen fényképezik őt és a hölgyeket, akik a langyos időben csak igen szerényen vannak felöltözve, többnyire sehogy. Mit gondolsz, lesz ezután kedve bármihez is? Legfeljebb ahhoz, hogy leszakítsa az üveghidat. Ha eljut egyáltalán idáig a dolog. Szerintem Visnu már meg is szagolta, hogy mi készül, és megpróbál tenni ellene valamit.
– Úgy gondolod, hogy ő tünteti el az embereket?
– Szerintem biztos. Különben száz dollár.
– Micsoda? – kérdeztem. Aztán arra gondoltam, hogy csak nem szed Visnu belépődíjat, amiért a
kukkolók bepillanthatnak kellemes éjszakái egyikébe-másikába?
– Hogy elvigyelek a kolostorig – mondta a férfi.
– Az öledben? – kérdeztem rosszmájúan.
– Jakháton – mutatott a messzeségbe. – Van néhány jakom