Amint becsuktam magam mögött az ajtót, azonnal megéreztem, hogy kis barátnőm, Miss Dawson idehaza van. De ha nem éreztem volna meg kölnijének virágillatát, akkor is rájöttem volna, hogy itthon tartózkodik. Alig léptem be a nappaliba, akkorát csattant a fürdőszoba ajtaja, hogy megemelkedett tőle a lábam alatt a szőnyeg.

– Halihó! – fuvoláztam a fürdőszoba felé. – Van itthon valaki?

Azt hittem, jó darabig nem kapok választ, s csak hosszú percek múlva bukkan fel majd a fürdőszoba ajtajában, de ezúttal tévedtem. Alighogy halihóztam egyet, kinyílott az ajtó, és Rose dugta ki a nyíláson a fejét.

– Maga az? – kérdezte reszkető hangon.

– Én – bólintottam. – Kit várt?

– Sen… kit – remegett tovább a hangja.

Erre már oda kellett figyelnem. Mivel még mindig az ajtónyílásból meregette rám a szemét, kénytelen voltam néhány lépést tenni felé. Alig indultam el, nagyot kiáltott, és kidugott valamit az ajtórésen. Ha jól láttam, egy stukker csövét.

Azonnal megálltam. Egy stukkercső látványa jobban a padlóhoz tapasztja az ember talpát, mint a legjobb ragasztó.

– Tényleg… maga az?

– Tényleg – mondtam. – A fiúja. Mi az ábra?

– Nincs magával senki?

Miss Dawson végül kimerészkedett a fürdőszobából. Meghökkenve vettem észre, hogy vörös a szeme alja; biztos jeleként, hogy jót sírdogált odabent. Haboztam egy kicsit, hogy észrevegyem-e, aztán úgy döntöttem, hogy nem veszem észre.

Miss Dawson előbb jobbra-balra forgatta a szemét, aztán a stukker csövét, majd mindkettőt rám irányította.

– Hol… volt? – kérdezte elcsukló hangon.

– Sétáltam egy jót – mondtam az igazságnak megfelelően.

– Miért nem volt itt?! – kiáltott rám. – Miért?! Magának az a kötelessége…

Itt aztán meg is állt. Meghökkenve fedeztem fel az újabb könnycseppeket az arcán. Mindezidáig azt hittem, hogy nem is tud sírni.

– Mi a kötelességem? – tudakoltam, hogy szóra bírjam.

– Hát, hogy… kéznél legyen, amikor kell.

– Kinek a kezénél?

– Mindenkiénél. Akarom mondani… Angárikáénál és az enyémnél is.

– Eddig az volt az utasításuk, hogy ne mutatkozzam – csóváltam meg a fejem. – Sőt azt szerették volna, ha véglegesen eltűnnék a balfenéken. Történt valami, hogy ilyen hirtelen szükségük lett rám?

Rose lehajtotta a fejét. Azt hittem, rosszul látok. Pedig mint kiderült, nagyon is jól láttam. Rose tarkójáról ugyanis vér csöpögött a szőnyegre.

– Maga vérzik! – ugrottam oda hozzá. – Mi történt, Rose?

Rose szeme kifordult: a fehérjét mutatta felém, ami pedig már közel sem volt olyan csinos, mint a kékje. Annyi időm maradt csak, hogy elkapjam a karját.

Nem tudom, említettem-e, hogy Miss Rose, szép kis barátnőm, ezúttal lepkés-virágos selyemköpenybe burkolta nem mindennapi formáit, mintha a Pillangókis-asszony főszerepére készült volna. Már csak a cseresznyevirágok hiányoztak a hajából. A csepegő vér viszont felesleges volt. Nem emlékeztem rá, hogy az említett operában bárkit is leütöttek volna. Legkevésbé magát a Pillangókisasszonyt.

Miss Rose a karjaimban feküdt és szaggatottan lélegzett. Beugrottam vele a fürdőszobába, fél kézzel megnedvesítettem egy zsebkendőt és megtörölgettem vele a homlokát.

A harmadik törölgetésre Rose kinyitotta a szemét.

– Hol… vagyok? – nyögte.

– A karjaimban – adtam pontos helymeghatározást.

– Freddy?

– Csak a méltatlan utóda – mondtam savanyúan.

Miss Dawson olyan mozdulatokat tett, mintha ki akarna mászni a karomból.

– En… gedjen – suttogta. – Ki akarok… Fel akarok…

Engedtem. De azért vigyáztam rá, nehogy elessen és megüsse magát.

Miss Dawson nem esett el. Ingadozott egy kicsit, ám a talpán maradt. S amíg ingadozott, tökéletesen magához is tért. Rám mosolygott és beült az egyik karosszékbe.

– Mi történt magával, Rose? – kérdeztem a fejsebe miatt aggódva. – Hoztak magukkal orvost?

Hiába is erőltettem az agyam: nem emlékeztem senkire útitársaim közül, akinek orvosformája lett volna.

– Mahárisi – mondta.

– Ő?! – hökkentem meg.

– Ajurvedikus módszerekkel gyógyít.

Mahárisi tehát a homeopátia doktora. Ez már jobban belefér a róla alkotott elképzelésembe.

– Szóljak neki?

Miss Dawson elkapta a kezem.

– Kérem, ne!

– De hiszen vérzik a feje!

– Semmiség – igyekezett bátran mosolyogni, bár nemigen akart sikerülni neki.

– Végül is mi történt magával? – türelmetlenkedtem.

Miss Dawson nagyot sóhajtott. Látszott rajta, hogy még mindig ott didereg benne a félelem.

– Leütöttek – mondta röviden.

Bár sejtettem, hogy valami hasonlót fog mondani, mégis úgy éreztem, hogy megáll tőle a szívverésem.

– Ki ütötte le?

A válaszától akkorát ugrott a szívem, mintha helyet akarna cserélni a szememmel. Hiába, a rossz hír erőteljesebb ritmuszavarokhoz vezet, mint az időjárás-változás.

– A Fekete Özvegy – mondta.